Annyit pofázok, hogy néha én is érzem, a csendnek is megvan a maga ereje, amit igenis hagynom kéne kiteljesedni néha. Magam miatt, meg más miatt is, ugyanis nem sok emberrel találkoztam eddig, aki őszintén próbált elkussoltatni bármiféle random monológom közepette, de mégis érezhető volt, hogy csak le kéne állni ezzel a szóáradattal, mert már rég elveszett a fonal. Nem tudok mit kezdeni ezzel, mindent-mindent szeretnék valaki tudtára adni, hogy kiadhassam magamból, hogy megoszthassam mással azt a számomra hú de zseniális élményt,ami valamilyen nyomot hagyott bennem. Ez az egyik oldal.

A másik a teljes ellenkezője. Ilyenek mint a : "komolyan nem veszed észre, hogy mindjárt felrobbanok, te meg beleállsz a pofámba, és nem is tudom mit, de valamit nagyon magyarázol azzal a nyomorult affektáló hanglejtéseddel, ami miatt szívem szerint most azonnal kirohannék a kurva világból?" Vagy a: "korán reggel van, hatkor már kint voltam a kutyával, szakadó esőben, aki öt pár cipő közül pont a most vásárolt bokacsizmámat marcangolta szét, persze az én hibám, én hagytam ott, de arról is én tehetek, hogy tajparaszt módon beállsz az ajtó közepébe, hogy rittig ne férjünk le a metróról, és még te húzod a szádat, mert a néni már rég leült a szemmel távolról kibérelt helyedre? Szórakozol?!"

Valahol a kettő között meg ott a nyugi, amikor épp elég kávét ittam, nem ázott el a cigipapírom, nem löktek fel, mert 165 centisen már láthatatlannak hat az ember a reggeli forgalomban. Ezek megtörténnek. Kikerekednek és lesz belőlük valami sztori, amit hamár itt vagyok, le is jegyzek. Aztán vagy elolvassák, vagy nem.