la vita caotica

Arról volt szó, hogy igyunk egy sört, mert hát hogy miért ne, a Sziklában, amire én azt hittem, hogy egy film, de valójában egy kocsma, ami valaha a Vágóhíd volt, meg az Alaptábor, valahol a Sós meg a Simonyi Zsigmond utca sarkán. Tipikus blablának meg csocsózásnak indult, de aztán a fele brigád hazament a fele meg nem akart. Hova menjünk? Hova mehetnénk?

Valójában nem is a hely maga izgat általában, hanem a benne tengő-lengő emberek. Vagy ott levők. Először csak kiültünk a kétovihoz a padokra, mert még vártunk. És ahogy odaértünk szemet szúrt a pasi a másik asztalnál, egyelőre ülve. Még sötétben is jól láthatóan ideges volt, előtte egy könyv, amit egyszer ő lapozgatott ideoda valami nagyon indokolatlan rendszabály alapján, egyszer pedig a szél tépte a lapokat, mert magukra lettek hagyva. Néha belekortyolt az asztalon dekkoló sörösdobozába, meg dobálta a dekkeket szanaszét, mert hogy dohányzott, és nem is keveset. Mellettem beszélgettek, valamennyire hallottam is miről, de nem érdekelt, mert egyszerűen nem tudtam mit csinál ott az az ember. Néha felpattant, járkált az asztal felénk eső oldalán de szigorúan háromszor három métert előre-hátra, majd a negyedik alkalommal kicsit sréhen lépett párat, aztán vissza a háromszorhármas bontásba. Majd megint leült. Én meg úgy bámultam, hogy már nem hallottam, miről beszélnek mellettem. És nem mentem oda. A pasi összepakolt, elindult felénk, visszafordult, mintha otthagyott volna valamit, de mégse, aztán elviharzott mellettünk és nem tudom hova, de elment. És kurvára bánom, hogy nem kérdeztem meg, mi a szar folyik itt, (ott).

Aztán akkor végül mi is elindultunk. Gyalog természetesen, hogy mire kiérünk a metróhoz, a hajam egy oroszlán sörényévé nőhesse ki magát. 

Egy barátomhoz mentünk a Polihisztorba, valahol az Izabella utcában, de az út tovább tartott,mint gondoltuk. Vagy csak érzésre volt hosszú, nem tudom, de a sok ember ilyenkor általában fel tud baszni. Most viszont csak megmosolyogtatott az a részeg faszi aki rajtunk keresztül kommunikált a barátainak, hogy milyen Blabla téren kéne neki leszállni és miért. Az a crew, aki valami hülye dalt kezdett el énekelni egyre hangosabban, és idegesítőbben, és az erre rákontrázó már nem tudom kikhez tartozó kemény szakállas 30-as, aki csak annyit reagált a dalra, hogy "nézz oda bazdmeg ezek is hülye nótákat tanulnak ahelyett, hogy elinnák azt az időt." 

És ez a mondat olyannyira megtetszett, hogyha valaha énektanár leszek, biztos Becherovkával ajándékozom meg majd a gyerekeket Kodály Zoltán népdalgyűjtései helyett.

És hogy ebben mi a király? Kurvára semmi érdekes nincs benne, egyszerűen csak jó, hogy ilyenek vagyunk. Én szeretem érte magunkat!

Megint kiütközött, hogy paraszt is tudok lenni, ha akarok, bár megesküdnék a csillagos égre is,hogy nem így akartam. Sztori a következő:

14-es villamos, mentünk a Lehel térre elintézni valamit, aztán bekajálni az ikeába, ezt vártuk egész nap, már korgott a gyomrunk, és rá voltunk izgulva a pirított hagymás hotdogra. De az udvariasság még bennünk lakozott, mint mindig, emiatt, mikor felszállt az egyik megállóban egy-két-három néni, természetesen azonnal felpattantunk a barátnőmmel, hogy helyet biztosítsunk nekik. Mert ezek a mai fiatalok is tudnak kurva aranyosak meg figyelmesek lenni. Az egyikük azonban rohadtul nem úgy tűnt, mint aki le akarna ülni, dehát mit tudjuk mi, mit is akar valójában, néztünk rá bambán, hogy na akkor most szoszi? Maradsz, nem maradsz? Ő meg ugyanígy nézett ránk, majd kisebb hatásszünet után elkezdett felháborodottan, fennhangon rikácsolni nekünk, hogy nem akar leülni, nemfog leülni, azért ő még nem annyira öreg, hagyjuk már. (Valóban nem volt rokkantnyugdíjas, nem tűnt 120 évesnek, de 40-nek sem.)

Ezután a minimonológ, és sértettség után, én próbáltam elmagyarázni, hogy nem is a kor miatt, csupán lehet, hogy kényelmesebb lenne, vagy biztonságosabb, de mint említettem ezt csak próbáltam (vagyis inkább csak akartam) elmagyarázni, de a "nem vagyok még annyira öreg" után egyszerűen csak annyi hagyta el a számat, hogy "hát azé'". És ott, akkor, ebben a pillanatban, láttam, ahogy lángralobbannaka szemei,és egyenesen engem céloz azzal a tűzszikrát szóró szempárral, bevörösödik az arca, és idegtől elborultan, annyit mondott, hogy na, majd ha nekünk is ezt mondják, megtudjuk milyen. És ezt elhiszem. Basszameg, hát tényleg nem így akartam, de olyan hülyén jött oda az a "hát azé'",hogy nem lehetett nem félreérteni. Hiábakezdtem el hebehabogni, hogy asszonyom basszus, nagyon sajnálom, nem így értettem, mármint nem ezt akartam mondani, látszott, hogy javíthatatlan a helyzet, az a lelkiállapot.

Mindennek a tetejébe mögöttünk is megkérdezték tőle (ezekután, amit nem is értek, gondolom hallották), hogy biztos nem szeretne-e leülni, erre megint kirobbant önmagából és kijelentette, hogy inkább leszáll a következőnél, csak fel ne ajánljanak már neki még egy helyet. És ezzel arrébb ment.

Szóval hogyan tedd tönkre egy idegen napját, egyetlen szarul kicsúszott válasszal? Valahogy így. De őszintén sajnálom.

Azon gondolkodtam, miről írjak, nem történt semmi, ami olyan kimagaslóan érdekes lett volna. Nem tudom, tudom -e mi az, ami "kimagaslóan érdekes, úgy többeknek.

De azt tudom mit csináltunk ma. Csak pár fotó kellett volna, de ha már mi mentünk, jöttek ők is, ha már mentünk vettünk sört is, meg vittünk pokrócot és zenét, és így kurva jó volt. Ja és, hogy hol? Valahogy így néz ki :

Imádom ezt a helyet, ezerszer voltam már, de nem tudom megunni. Voltam napközben, sötétben, délben nyáron, meg éjszaka, de vissza is megyek még!

És hogy miért pofázok erről, mert eszembe jutott, hogy nem rég, de mégis nekem " régen, milyen hülyeségeim is voltak, de a legmesszebb, amíg jutott bármilyen gondolat, általában a tinta végével szépen karcolt papír volt. De legalább megmaradtak, és néha elővehetem, rácsodálkozva, hogy milyen volt akkor, milyen voltam én, meg mi van most. Pedig sose szeretek hinni a "fiatalvagymég" féléknek.

Szóval ez volt 2014 (cenzúrázott)

Hűvös van. Látom, ahogy a nap megy le a hegyek mögött, és úgy érzem, a mai nap, valami más végét is jelenti. Ott állok közel 30 méter magasan, a cigi már égeti a szám, de szívok még egy utolsót, és csak utána dobom le. Ahogy kiesik a kezemből, automatikusan utánahajolok, nézem ahogy körbe-körbe jár a levegőben, majd földet ér. Nagyon sok idő volt. Eszembe jut az is, hogy én sokkal gyorsabban zuhannék. Tulajdonképpen mindig is ki akartam próbálni.

Én hülye. Jövök haza, még a lépcsőház ajtaja előtt belenyomon a csikkesbe a cigimet, legalább a ház előtt ne legyen már minden tiszta nikotin. Erre látom az új takarítósrácot, éppen jön ki a kukatárolóból. Természetesen mi az első dolga az embernek? Egy jó hangos, szépen artikulált SZIA. Azt hiszem ezt mindenki megérdemelné, még a bkv ellenőrök is akik reggeltől estig ugyanazon az egy négyzetméteren toporognak (mondjuk), és sokan kibaszott levegőnek nézik őket. Én se mosolygnék, ha ezt kéne csinálnom.

Mindegy, visszatérve, felháborodva trappolok fel a lépcsőn, hogy még ilyet, hát a szemembe néz és baszik köszönni a bunkó parasztja, na téged is megtanítottak élni, meg egyéb hasonló jól hangzó félmondatok. Nem értettem, hogy egy ennyire egyértelmű helyzetben miért nem lehet ezt viszonozni, miért olyan sok energia.

Aztán itthon mondta apám, hogy süketnéma. Na igen. Hát ezért.

Annyit pofázok, hogy néha én is érzem, a csendnek is megvan a maga ereje, amit igenis hagynom kéne kiteljesedni néha. Magam miatt, meg más miatt is, ugyanis nem sok emberrel találkoztam eddig, aki őszintén próbált elkussoltatni bármiféle random monológom közepette, de mégis érezhető volt, hogy csak le kéne állni ezzel a szóáradattal, mert már rég elveszett a fonal. Nem tudok mit kezdeni ezzel, mindent-mindent szeretnék valaki tudtára adni, hogy kiadhassam magamból, hogy megoszthassam mással azt a számomra hú de zseniális élményt,ami valamilyen nyomot hagyott bennem. Ez az egyik oldal.

A másik a teljes ellenkezője. Ilyenek mint a : "komolyan nem veszed észre, hogy mindjárt felrobbanok, te meg beleállsz a pofámba, és nem is tudom mit, de valamit nagyon magyarázol azzal a nyomorult affektáló hanglejtéseddel, ami miatt szívem szerint most azonnal kirohannék a kurva világból?" Vagy a: "korán reggel van, hatkor már kint voltam a kutyával, szakadó esőben, aki öt pár cipő közül pont a most vásárolt bokacsizmámat marcangolta szét, persze az én hibám, én hagytam ott, de arról is én tehetek, hogy tajparaszt módon beállsz az ajtó közepébe, hogy rittig ne férjünk le a metróról, és még te húzod a szádat, mert a néni már rég leült a szemmel távolról kibérelt helyedre? Szórakozol?!"

Valahol a kettő között meg ott a nyugi, amikor épp elég kávét ittam, nem ázott el a cigipapírom, nem löktek fel, mert 165 centisen már láthatatlannak hat az ember a reggeli forgalomban. Ezek megtörténnek. Kikerekednek és lesz belőlük valami sztori, amit hamár itt vagyok, le is jegyzek. Aztán vagy elolvassák, vagy nem.